Szalay Ágnes tudásra szomjas, örök tanuló vagyok. 1995-ben szereztem német nyelvtanári diplomát a Pécsi, akkor még Janus Pannonius Tudományegyetemen. Röpke tanári pályafutásomat 3 gyermekem születése szakította meg, majd nemsokára kiderült, hogy pontot is tett a tanári karrierem végére. Leendő német nyelvtanárkén el kellett merülnöm a német irodalom, filozófia és történelem világában, ami, döntően reál beállítottságomból fakadóan, igen sok erőmet felemésztett. Szinte megesküdtem a diplomám kézhezvételekor, hogy én soha többet nem fogok tanulni. Ez a kijelentés elég tiszavirág életűnek tűnt, hiszen mint 3 gyerekes édesanya lehetőségem volt a legkisebb gyermekem 7 éves koráig otthon maradni. A palacsintasütés és zoknipárosítás kötelezőérvényű mindennapjaiban egyre erősebben éreztem az igényt arra, hogy belekezdjek egy lelki útba, ami egy belső igényből hobbivá, majd hivatássá fejlődött a későbbiekben.

Sokszor éreztem, hogy elakadt az életem, segítségre szorulnék, de pszichológushoz nem szerettem volna menni, mert a családunkban tartotta magát a mondás, hogy „pszichológushoz csak a lelki sérültek járnak”, én pedig nem tartottam magam annak. Önerőből bukdácsoltam előre, próbálkoztam a magam módján megoldani a problémáimat, amik vagy sikerültek, vagy nem. Milyen jó lett volna, ha akkor találtam volna valakit, aki elismerte volna a félelmeimet, aki mellett egy kicsit megpihenhetett volna a lelkem, hogy új erőt merítve, főnixmadárként feltámadva folytathassam a mindennapjaimat.

Mindhárom gyermekemet igyekeztem arra nevelni, hogy ha úgy érzik, hogy egy picit megdöccent az életük, legyenek olyan bátrak, hogy segítséget kérjenek. Először, nyilván velem kezdenek beszélgetni, majd, amikor látom az irányt, javaslom egyik vagy másik tanáromat, kollégámat segítség képpen. A lányom, aki már 20 éves, sokszor nevetve jegyzi meg, hogy ő 0-24 órás terápiában részesül. Ez persze nem igaz, de mutatja azt a fajta elégedettséget, amit az a kiegyensúlyozottság jelent, hogy bármikor rendelkezésre áll a segítség, csak kérni kell vagy legalább jelezni, hogy valami kibillent az egyensúlyából. 

Az életkorom előrehaladtával, a házasságomban és a gyermekeim mellett szerzett tapasztalatokkal egyre szélesedett az érdeklődési köröm. Így jutottam el az első kineziológia képzésre 2007-ben, amit sok más tanfolyam is követett. Érdeklődésem középpontjába került az emberi viselkedés hajtóereje, a családi, generációs minták szerepe, a személyiségrészeink közti dominanciaharc, valamint a betegségek mögött húzódó lelki háttér. A kineziológia után következett az új „szenvedély”, a családállítás, teljes nevén család- és rendszerállítás, aminek a pszichológiai logikája a mai napig lenyűgöz és alkalomról alkalomra új nézőpontot tár elém még a látszólag rutinból megoldhatónak tűnő esetekben is.  2012-ben életviteli tanácsadó képesítést is szereztem.

50. születésnapomhoz közeledve úgy éreztem, hogy van még erőm egy nagy szakmai megújuláshoz, így felvételiztem a Szegedi Tudományegyetem Integratív Mentálhigiéné szakára.

Nagy lendülettel vetettem bele magam a tanulásba. Tanári képződésem során több tantárggyal is találkoztam már, ami az itteni oktatásban is megjelent, de érthető módon majdnem 30 évvel érettebben teljesen másként hallgattam az előadásokat. A „tudjuk le a vizsgákat” beállítódásból megszületett a mostani képzésben a tudás integrációjára való igény. Próbáltam minden mondatot, gondolatot összekapcsolni az eddig megszerzett és alkalmazott tudásommal, tapasztalatommal.

Pedagógusként és mentálhigiénés szakemberként szívemben különleges helyen vannak a fiatalok. Célom, hogy felhívjam a szülők figyelmét arra, hogy tegyenek rendet a fejükben, a családjukban, hogy testileg és lelkileg is tényleg egészséges gyerekeket tudjanak nevelni.